Vértesi panoráma és visszhang egy helyen

Ma, ahogy megsimogatta arcomat a meleg őszi napsugár, arra gondoltam, hogy ideje már megírnom a pontosan négy héttel ezelőtti kirándulásunkat a Vértesben. Hasonlóan szép időben gyalogoltunk egy bakancslistás tanösvényen, de a koronavírus miatt nem tudtam korábban megosztani Veletek élményeinket. Mert igen, október 15-én kidőltem, nyolc napig feküdtem elkülönítve, mint egy darab fa, további 8 napig hullámzó jobb és rosszabb létekben lábadoztam, majd a harmadik héten tértem vissza valódi önmagamba, igaz, lassacskán és csak módjával. A harmadik hét végére pedig kaptam egy klassz kis arcüreggyulladást, mintegy utóhatásként, így most antibiotikumot szedegetve próbálok sokat pihenni és újra gyógyulni. Meg kell mondjam, már nagyon elegem van a sok kötelező fekvésből - aki ismer, tudja, mennyire tevékeny vagyok - aztán ilyenkor mindig elszégyellem magam, hiszen olcsón megúsztuk, és nem adtuk tovább idősebb szeretteinknek. Szóval voltaképpen hálás vagyok, hogy nem kerültünk kórházba és miattunk nem halt meg senki. Ugrok vissza egy hónappal ezelőttre: Vértes, Csákberény, Gróf Merán Fülöp Múzeum és Panoráma tanösvény - egy csodás helyszín, ahol lehet tanulni, játszani, kirándulni - és egy nagyot üvöltözni! 

Ősz közepén már sakkozik az ember az idővel, főleg, ha kisgyerekek vannak a háznál. Mikor induljunk, hogy a törpék még aludjanak egyet a kocsiban, de az ebéd is meglegyen valahogy - és még világosban teljesíteni tudjuk a sétát, ráadásul a múzeumot is láthassuk? Számolgattunk, végül a délelőtti programokat is figyelembe véve úgy döntöttünk sógornőmékkel, hogy fél egykor találkozunk a múzeum parkjában, megesszük az otthon elkészített fasírtot zöldségekkel, bemegyünk a múzeumba, majd a tanösvény-sétával koronázzuk meg a napot. 

A két család nagyjából egyszerre érkezett a helyszínre. A múzeum kertje egy kis földi paradicsom gyönyörű beültetésekkel (mióta van kertünk, jobban figyelem mások növényeit). Elöl és hátul is le lehet ülni, fent a dombon, a tanösvény kezdeténél pedig több pad is áll asztalokkal, így egyszerre több család is tud enni, pihenni. 

Az ebéd elfogyasztása után kis családi köszöntés következett, több őszi szülinapot sem sikerült megülnünk a vírus miatt, így egy kis rögtönzött énekléssel átadtuk az ajándékokat az ünnepelteknek. :) Nehogy már a vírus kifogjon rajtunk! 

A múzeum nem nagy, de épp ez az egyik előnye. A gyerekek érdeklődve hallgatták az intézmény fiatal vezetőjének történeteit a diorámában fellelhető állatokról. Právetz András ugyanis nem csak egy múzeumőr, ő vezeti a komoly szakmai munkát és a leendő fejlesztések szintén az ő kezében futnak össze - erről később sokat beszélgettünk. Lelkesen mesélt minden állatról, amire rákérdeztünk, de volt szó a Vértesben található kőzetekről és a növényzetről is. Mindezt olyan lelkesedéssel és szeretettel adta át, mintha mi lettünk volna aznap az egyetlen látogató csapat - pedig nem. Megmutatta az interaktív tábla kezelését, majd néhány különleges, több mint 100 éves selmecbányai erdészeti tananyagot csodáltunk meg a folyosón található tárlókban. 

Ott jártunkkor időszaki kiállítás volt az orvvadászok fegyvereiból - a fiúkat ez a rész különösen érdekelte - majd a teraszon hosszasan beszélgettünk a múzeum helyzetéről és a leendő fejlesztésekről. Andrásék szeretnék megnagyobbítani a kiállítóteret, illetve terveznek egy játszóteret az erdő felőli kertrészbe. Szakmailag és szülőként is öröm volt hallgatni egy elköteleződött szakember vízióit. :) Felesége, Právetzné Róth Hajnalka szépséges fotóit a Gróf Merán Fülöp FB oldalon csodálhatjátok meg. A képeket látva az embernek azonnal kedve támad felkerekedni a Vértesbe! (Úgy tudom, novembertől avarkori síremlékek lesznek az időszaki kiállítás fő tárgyai. A nyitvatartást feltétlenül figyeljétek a honlapon!)

A nap legjobb elfoglaltsága.

Nekiindultunk a tanösvénynek. Bár mindössze 4,5 km-ről beszélünk, tisztában voltunk vele, hogy ezzel a kis csapattal több lesz a túra, mint egy óra. A legkisebb családtag hamar felkéredzkedett férjem hátára. A nagyobbak jól bírták a sétát, nagy előrefutások, versenyek, kacagások és éneklések követték egymást. Jó ez a kis csapat, a gyerekek már összeszokottan túráznak együtt, hiszen sokszor járjuk az országot közösen. 

A csapat sereghajtói.

És a túrázáshoz szokott nagyobbak.

A tanösvénytábláknál meg-megálltunk, bevártuk a lassabbakat, elolvastuk a tudnivalókat.

A két legérdekesebb pont a két kilátóhely. Ne számítsatok klasszikus kilátóra, nem lesz épület, épp elég az, amit a táj ad. Október 10-én, enyhe időben a Vértes még nem mutatta azt az igazi sokszínű őszi arcát, amit annyira reméltünk, de így sem volt csúnya... :) 

A sziklás kilátópontnál nagyon kell ügyelni a kisebbekre. Megtaláltuk a geoládát és természetesen a visszhang-élményt kötelező volt kipróbálni. Mégsem tudtam teljesen átadni magam a csodás környezetnek, ugyanis a legkisebb szabadlábon sétálgatott a szakadék szélén. 

Jutott néhány nyugodt másodperc, fotóztam.

Innen már visszafelé vezet az út, de nem ugyanazon az útvonalon, amelyen eddig haladtunk. Újabb arcát mutatja az erdő. A végén vadetető-les várja a turistákat: aki hajnalban idemerészkedik, és csendben ül a lesben, nagy eséllyel lát vadakat.

Uzsonnánkat már a múzeum kertjében fogyasztottuk el, itt beszéltük meg, hogy évadzáró fagyizással ajándékozzuk meg a gyerekeket (és magunkat) a híres csákvári Csuta cukrászdában hazafelé. A fagyi nagyon nagyon finom volt, bár a hatalmas forgalom és a késő délutáni órák miatt már csak kis választék mutogatta magát a hűtőkben. A cukrászda udvarán makett kiállítás áll elkerítve, Csákvár nevezetességeit nézegettük, miközben ettük a finomságokat. El is határoztuk, hogy vissza kell jönnünk, hiszen nem ismerjúk Csákvárt! Elég nagy szégyen ez nekem... nagymamám lovasberényi Mong volt, és nekem is húz erre a tájra a szívem, nem csak kisgyermekkori emlékeim miatt. A Vértes egyszerűen gyönyörű!